Az alkotó szakácsot ezúttal megragadja a sznobizmus fekete varja, és a grabancánál fogva a magasba emeli. Az alkotó szakács büszkén tekint körbe, boldogan konstatálja, hogy ni, milyen szédítő magasságig jutott, mígnem a sznobizmus fekete madara azt mondja, kár, és elengedi az alkotó szakácsot.

Az egész ott kezdődik, hogy én nem szeretem a spárgát. Hogy mi a jóég ütött belém, hogy mégis elhatároztam, én spárgahabot akarok, nem tudom. De elhatároztam. Mellesleg a feleségem is utálja a spárgát, sőt a vacsorára meghívott ismerősök is, de én biztos voltam magamban, és vettem egy kilót. Amúgy is van egy tál jófajta marhapofából készült salátám, gondoltam, az sem marad éhen, akinek nem tetszik a spárga, miközben serényen hessegettem a gondolatot, hogy esetleg a vendégek a marhapofát se kedvelik (az asszonyról ezt persze nem sejtettem, hanem tudtam, de hát istenkém, ment volna hozzá Hufnágel Pistihez). A recept pofonegyszerű. A spárgát megpucoljuk, megfőzzük, megsózzuk, megborsozzuk, mixerrel simára mixeljük, majd (természetesen cukortalan) tejszínhabbal óvatosan összedolgozzuk, tetejére sütőben szárított sonkát, divatos elnevezéssel sonkacsipszet helyezünk.

Mint látható, a receptnek három alkotóeleme van: spárgakrém, tejszínhab, sonkacsipsz. Mikor a spárgakrémet kúrtam el, úgy gondoltam, még talán javítható a hiba. Mikor a tejszínhabot, az jutott eszembe, sebaj, majd csinálok másikat. Mikor a sonkacsipszet, akkor elővettem a pofasalátát. A spárgakrémmel azóta se tudom, mi volt a baj, gondolok olyanokat, hogy tán rossz volt az alapanyag, tán rosszul pucoltam meg, de még valószínűbb, hogy a spárgát én egyszerűen továbbra sem szeretem. A krém keserű volt, ami alapvetően nem baj, például a kávé, a sör és az endívia is keserű, mégis szívesen fogyasztom őket, a baj az, hogy a spárga nem csak keserű, de spárgaízű is, és azért az már sok. Sóztam, borsoztam, nem segített. Facsartam bele egy kis citromlevet, az segített, de csak az elején, mert ahogy a falat áthaladt a nyelvem képzeletbeli felezővonalán, már kezdett is keseredni, és minél közelebb került a tizenhatoshoz, annál keserűbb lett, tán ha nem nyelném le, gondoltam, de lenyeltem, és akkor már a spárga sót, borsot, citromlevet, mindent elvert, mint, mondaná jóapám, eső a libaszart. De majd a hab, gondoltam, majd a tejszínhab finomít rajta.

Én már többször vertem fel tejszínt habnak, sőt rendkívüli büszkeség dagasztja a májam, mikor előveszem a cseppet sem elektromos habverőt, és nekiállok tojást vagy tejszínt verni, és a vendégek, mert persze általában úgy intézem, hogy legyen közönség, hitetlenkedve kérdezik, hogy hát de nincsen habverőd, én pedig rosszul megjátszott értetlenkedéssel mondom, hogy de, látod, itt van, aztán elmagyarázom, ami egyébként igaz is, hogy mire előveszem, összerakom az elektromos habverőt, mire helyet csinálok neki a konnektornál, addigra simán felvertem a habot kézileg, és elmosni is könnyebb emezt. Igen ám, csakhogy mikor tejszínhabot verek, akkor ügyelni szoktam arra, hogy a tejszín jó vastag legyen, piacon vásárolom, a bevált tejszínes emberemtől. Most ez a tejszín ezzel szemben hipermarketben lett megvásárolva, így a hab a francnak se akart bekeményedni, én pedig nem akartam elfogadni a tényt, hogy ez már ilyen marad, hanem csak vertem, csak ütöttem, aki járt már így, tudja, mi történt: addig vertem azt a rohadt tejet, hogy becsomósodott, tulajdonképpen tejes vajat köpültem belőle. Na, bosszankodtam, most kezdhetem elölről.

De közben megnéztem a sonkacsipszet. Melyet két sütőpapír között tettem a sütőbe, és pár percig szárítottam. Nem akart ropogósodni, a jóistennek se, no sebaj, gondoltam, egy pár percig bent hagyjuk még. Természetesen szénné sütöttem a sonkát, szólhatott volna valaki, hogy a csipsz eleinte még nem ropog, csak mikor meghűl, akkor szilárdul végállapotba, és egyáltalán nem segít ezen az, ha szénné sütjük, mert attól nem lesz ropogósabb, hanem csak szenesebb lesz.

Ekkor, mint mondtam, elővettem a pofasalátát, ittam egy pohár bort, és elkezdtem szendvicseket csinálni.