Tudjuk, bográcsos birkapörköltet, és úgy általában bográcsos akármit minden valamirevaló férfiember tud csinálni, vagy legalábbis azt hazudja. Ez a blog azonban nem arra lett kitalálva, hogy virtuskodjunk rajta, hanem arra, hogy meggyónjunk itt mindent, és ezzel összhangban én most töredelmesen bevallom, hogy férfilétemre nem tudok bográcsos birkapörköltet csinálni, és el is mesélem, hogy ez hogyan derült ki. Talán túlzás volna azt állítani, hogy a bográcsos birkapörkölttel egy életre elkaszáltam magamat az összes barátom szemében, és hogy soha a büdös életben nem fognak rám bízni nemhogy egy bográcsos birkapörköltet, de egy franciasalátát se, de sajnos talán ezzel a kijelentéssel nem is járok annyira messze a valóságtól, mint amennyire szeretnék.

Pedig a bográcsos birkapörkölt alapvetően nem egy komplikált recept, bogrács kell hozzá, birka, hagyma, disznózsír, lehetőleg szalonnából kiolvasztott, meg egy kis bor, só, bors, ezt kell megfőzni, és valamikor a közepe táján megpaprikázni, kész.

Csak hát a hogyanok, na meg a felfedező hajlam. Ez utóbbit persze nevezhetnénk akár öntelt rátartiságnak is, hogy a magát alkotónak és szakácsnak képzelő ember csak ráront a kajára, direkt utána se járva, hogy mégis hogy szokás ezt, de nem, ezt mi inkább felfedező hajlamnak nevezzük most. Lássuk, hogyan gondoltam birkapörköltet csinálni első körben, "ráérzésre". 1. Birkát szétvágni, hagymát durvára vágni. 2. Bográcsot zsírral kikenni, húst bele (aljára a csontosat! - ezt mindenki tudja). 3. Alá gyújtani, várni, hogy levet eresszen. 4. Mikor levet ereszt, valamennyi vízzel és / vagy borral felönteni, hogy a hús el legyen lepve. 5. Sózni, borsozni. 6. Majd paprikázni.

Alapvetően ezekkel a dolgokkal nincs is olyan nagy gond. Gond a következőkkel van: a fél birkát közvetlenül a juhásztól szereztük be, ami kiváló dolog, még langyos volt a hús, mikor átvettük, szegény barit érkezésünk előtt egy órával vágták le, vagy annyival se. Csakhogy ez azt jelentette, hogy az állatot nekem kellett szétbontani, én azonban nem vagyok hentes. Nagyjából ugyan megbirkóztam a feladattal, azonban elkövettem azt az amatőr hibát, hogy a birkát úgy-ahogy lefaggyúztam, pedig azóta már tudom, hogy aki komolyan gondolja a birkapörköltet, ilyet nem tesz, ráadásul az állat cigája volt, amin már eleve alig van fölösleg. Ezzel azonban még nem lett volna gond, pláne, hogy - mint kiderült - az összejövetelen egy páran eleve nem szerették a birkát, csak ezt előzőleg gondosan titokban tartották. (Azóta tudom, van ennek egy kódja: ha a "szereted a birkapörköltet?" kérdésre nem az a válasz jön, hogy "igen, szeretem", hanem az, hogy "ööö, ha jól van elkészítve", az azt jelenti, hogy "nem, nem szeretem, legfeljebb ha marhapörköltíze van neki". Jó tudni ezt.) Szóval a faggyúzást ott egye meg a fene, azonban elkövettem a következő hibámat is, mely abban állt, hogy elkezdtem várni, hogy a birka levet eresszen. Állítólag tud. Nekem nem tudott, igaz, nem is volt elég erős a láng alatta, de akárhogy is, nem eresztett levet. Mármost viszont mindez augusztusi tűző napon következett be, amiért is mire észbe kaptam, a fölül lévő húsok elkezdtek megszáradni. Sebtiben le akartam locsolni tehát, ezért sebtiben rá is dűtöttem egy rakás vörös bort, ráadásul nem is valami jó fajtát. Erről, most már tudom, a Váncsa-kódex emigyen nyilatkozik: "a birkapörköltet elrontani leginkább a borral szokás. [...] a birkapörköltekhez felhasznált vörösborok többsége kritikán aluli. Akkor mitől lenne jó a pörkölt? Hozzá kell tennem, hogy ezen pocsék borokból néha (leggyakrabban) igen nagy mennyiséget öntenek a kondérba, annyira sokat, amennyit jó borból se volna szabad használni, így aztán a termék alig lesz ehető." Pech. De itt még nincs vége a sikerszériának. Merthogy, mint azt az imént említettük, a tűz meglehetős lassan égett a pörkölt alatt, amiért is a birkapörköltünk sajnálatosan sokáig készült. Ez alapvetően még nem lett volna baj, csakhogy mivel a meghívottaknak a szeme lassú kopogásba fogott egy idő után, embereink elkezdték kenyérrel lemártogatni a pörkölt paprikás zsírját, és azt megenni.

Mindezek következtében kaptunk egy rossz ízű, kevés szafttal rendelkező valamit, amelyben itt-ott félig elszáradt húsdarabokra akadt az ínyenc fogyasztó.

Egy évvel később úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy visszafényesítsem a megkopott kulináris tekintélyemet, viszont valami érthetetlen okból kifolyólag ezt nem egy amúgy jól ismert, többször bevált specialitásommal kívántam elérni, hanem... na mivel? Hát bográcsos birkapörkölttel, mi mással. Akadtak ugyan barátaim, akik hol erélyesebben, hol finomabban próbáltak a kakaspörkölt irányába elterelni, de végül kiharcoltam a jogot, hogy bizonyíthassak.

Ezúttal nem vétettem annyi hibát, mint korábban, csak kettőt. Az egyik az volt, hogy borból megint sokat öntöttem bele, viszont most legalább jót. A másik pedig az, hogy nagyon féltem, hogy megint megszáradnak a fölül lévő húsdarabok a napon, ezért túl sok vizet engedtem a bográcsba (mert azt persze nem kell mondani se, hogy levet azt most sem eresztett az a rohadék birka), ezért az étek inkább hasonlított birkalevesre, mint pörköltre, bár az íze voltaképp nem is volt rossz.

Mindazonáltal én másnap reggel magamra zártam a fürdőszobaajtót, odaálltam a tükör elé, és halkan ismételgetni kezdtem: nem tudok bográcsos birkapörköltet csinálni. Négy-öt hónapnyi rendszeres gyakorlással komoly eredményeket értem el, ma már a legtöbb helyzetben képes vagyok viszonylag hangosan és érthetően kimondani a fenti mondatot, noha azt mindig hozzáteszem, ha máshogy nem, hát gondolatban, hogy: még.