Az a legszebb, mikor az ember csinál egy kaját, finom, tökéletes, örül, és mikor legközelebb le akarja nyűgözni a vendégeit, akkor előkapja a receptet, nagy önbizalommal belevág, és a faltól kapja a másikat.

Lássuk na, mi ez a recept, és melyek azok a dolgok, amelyeket el lehet benne rontani, és amelyeket el is rontottam. Citromfüvet apróra kell vágni, itt egyébként már rögtön van egy hibalehetőség, de ezt még sikeresen elkerültem, a citromfű ugyanis baromi kemény tud lenni, és nem mindig fő meg. Szóval vagy nagy darabokban kell hagyni, és a végén kivenni, vagy nagyon vékonyra vágni. Ezt tudtam, büszke is voltam magamra. Miután kibüszkélkedtük magunk, fel kell melegíteni alaplevet, abba belehajigálni a citromfüvet, meg még laskagombát, bergamottát, egy kis cukrot és nuoc mamot, majd felforralni. Eddig nem ördöngös. Eztán se lesz az. Ekkor ugyanis már csak annyi az egész, hogy bele kell tenni a garnélát, öt percig főzni, megszórni apróra vágott snidlinggel meg korianderzölddel, és kész. A tányérokba egy kis zöld citromot facsarunk, arra szedjük a levest. És megesszük. És ez így jó. Kivéve, ha...

Kivéve, ha elkövetjük a két elkövethető hiba valamelyikét, vagy esetleg mindkettőt. Kedves olvasó nyilván kitalálta már, hogy ebben a pofonegyszerű receptben voltaképpen csak azzal lehet baj, ha elrontjuk az arányokat. A túl sok cukor nyilván azonnal gyilkol, a túl sok citrom szintén. Nos, én mindkettőből kicsit sokat tettem, ki tudja, miért. Bergamotta + sok cukor + sok citrom + meleg = na mi? Tea, kedves olvasóm, ennek így, akármit teszünk bele, rákot, halat, kígyót, békát, ha ezt így behörpöli az ember, olyan érzése van, hogy teázik. Borzasztó, és főleg borzasztó, ha az egész egy borkóstolás keretében történik, mint esetünkben, mert hát mégis milyen bor megy a teához, és egyáltalán mért boroznánk teázás közben?

Az egyetlen dolog, ami valamelyest mentheti a helyzetet, az a garnéla. Mert a garnéla finom, és mikor garnélát eszik az ember, akkor sok mindent képes megbocsátani. Már ha a garnéla nincs túlfőzve. Persze nem lehet, hiszen fehéren-feketén benne van a receptben, hogy 5 percig kell főzni, öt perc az öt perc, és a rák tökéletes. Ha azonban az alkotó szakács valamilyen azóta is érthetetlen okból kifolyólag az öt perc leteltével úgy gondolja, hogy "maradhat az még egy kicsit", és ha az marad is még egy kicsit, akkor... akkor a rák túlfő, kemény lesz, nem puhán-roppanósan ruganyos, hanem egyszerűen kemény, az íze pedig azonnal elmúlik, mint a lázas ifjúság.

RTFM, bakker. Ha öt perc, akkor öt perc. A bor viszont jó volt legalább.